…csak így fesztiválosan… A zenei fesztiválok már rég nem első napnál tartanak, nem is nulladiknál, hanem mínusz egyediknél. Most én is így teszek és kinevezem 2010. június 9-ét (szerdát) a svájci turné nulladik napjának.
Pakolunk és indulunk
Szóval e szerdai este gyülekezik a zenekar apraja nagyjával a nagyja pedig apraja nélkül. Azaz a kisebbek szüleikkel jöttek, a felnőttek pedig a mamára bízták a leendő fúvós csemetéket, mert “apáék dolgozni mennek”.
A sok ismerős arc között egy új család gyürkészte a hálózsákot (ugyanis kellett vinni magunkkal hálóalkalmatosságot, de erről majd később), ez pedig a Nagy-család, Nagy Blanka Táncsics Stúdiós fotós léányunk szülei. Mivel ismerem őket személyesen, természetesen megemlítettem nekik egy- két buszos esetet (ha jól emlékszem Erdélyt és Zombát), melyek aggodalomra adhatnak okot.
Felhőtlen mosolyok és – most már – aggódó szülői pillantások közepette elindultunk Svájcba, Stüsslingenbe a fúvósfesztiválra
Ajánlom figyelmébe az ofze boltot, ahol megvásárolhatja zenekarunk Szilveszteri hangversenyeinek DVD lemezeit, valamint válogatás CD albumunkat. Nézzen be hozzánk!
Ezzel a marketinges húzással bekkeltem ki azt a tízen egynéhány órát amit a buszon töltöttünk. Nevetés, jókedv, alvás, fészkelődés minimális pihenőkkel megszakítva. Mindezt koordinálta a tachográf Kontra Tibi és kollégája Gábor…
A határátlépéseket szinte észre se vettük, se személyi igazolvány, se útlevél nem kellett, sőt még egy “Guten tag!” sem hangzott el. Épp ezért akkor éreztük leginkább magunkat külföldön, mikor megálltunk a Bódeni-tónál pár kép erejéig.
Emlékek a Bódeni-tónál (klikk a képre) Fotók: Nagy Blanka
Bunkerbe zárva!
Célunkat elérhető közelségben pedig Erlinsbachban éreztük, mikor találkoztunk kapcsolattartónkkal, Gabányi Gézával. Ő vitt el minket Lostorfba, ahol megszálltunk. Most (sem) a sablonszöveg jön, hogy egy szép kollégiumban laktunk, ahol ablakaink a parkra néztek és Laci bá’ idegeskedett, hogy a huzat csapkodja az ajtót. Nem. Miért nem? Azért, mert elszállásolva egy “echte” atombunkerben voltunk, ahol ablak nem volt és a többmázsás betonajtókat nem hogy a huzat, de még Tarapcsik “Sztrapacska” Lacika sem tudta csapkodni.
A bunkerbe érve két ajtó fogadta a menekülő az elszállásolt zenészt. A kettes ajtó a tiszti és eligazító részt takarhatta – no meg a híradástechnikát fantáziáltuk oda, némi élelmiszerrel.
A mi részünkbe az egyes ajtón át vezetett az út. Egy kis terem következett, ahol kezet lehetett mosni, majd egy nagyobb, ahol szintén a vizesblokk helyezkedett el (a kézmosóvályú és a wc-k). Ezután ismét egy terem következett, ahol eligazításokat lehetett tartani, de nálunk az igazán említésre méltóbb “hadi” esemény eme helyen az öreg Farkas Misa mangalica szalonnás, barnakenyeres katonázása volt.
Civil az atombunkerben (klikk a képre) Fotók: Melega Krisztián és Kálmán László
Na, de visszatérve az alaprajzhoz: ebből a teremből nyílt a hálóterem. Itt laktunk. A “szoba” épp úgy nézett ki, mint az a két terem, ami ebből nyílt. Háromemeletes ágyak egymás mellett, összesen tíz darab, egy kis polc, valamint a fegyverállvány. Ja, és nem mellesleg a légszűrő berendezés.
A “nagyfiú” szobákban már sok minden történt az elmúlt évtizedekben, ezért a bajt megelőzve ki is húztuk a konnektorból a légszűrőt nehogy valamiért éjszaka bekapcsoljuk. De másnap reggel ezt a döntés egyből felülbíráltuk és adtunk az aktív szénnek rendesen. Maradjunk csak annyiban, hogy a levegő nem volt friss… inkább elhasználódott és párás. Innentől kezdve egyfolytában duruzsolt a termekben a túlélést biztosító berendezés.
Nem tudom, hogy feltűnt-e, de zuhanyzókról nem esett szó a fenti leírásban. Nem véletlen ez sem, ugyanis a föld alól a felszínre, az iskolába jártunk át fürdeni. Az első napon – mert első napnak a megérkezésünk napját, csütörtököt veszem – nem lehetett használnunk ezt sem, ezért átbuszoztunk Stüsslingenbe, ahol a helyiek zeneszóval fogadtak minket, majd az ottani suliban le tudtunk fürödni és el is fogyaszthattuk vacsoránkat.
Svájc – Magyarország: döntetlen
Ennek a kiruccanásnak annyi előnye volt, hogy füves és rekortán sportpályák voltak az “udvarban” (udvart írok, bár nem jellemző arrafelé a kerítés…), ahol közös programként fociztak a mieink és a svájciak. Amolyan svájci-magyar örökr angadót rendeztünk. Végül igazságosnak mondható 5-5-ös végeredmény született. (Hopp Switz! – Ria, ria, Hungária. A zenészek nem focizó része így biztatta saját nemzetét).
A kellemes, szabályokat szabadon igénybevevő focit követően vissza is tértünk a föld alá és nyugvóra hajtottuk fejünket hálózsákjaink ölelésében. A beton ajtók jól szűrték a zajt, de azzal nem lehetett mit kezdeni, ha a teremben horkolt valaki. Az áthatott mindent. De nem ez nyomta rá bélyegét a következő napra…
Folytatjuk…