A közelgő erdélyi út előtt jutott eszünkbe, hogy zenekarunk több évtizedes történelme tele van jobbnál-jobb sztorikkal, ám azokat csak mi ismerjük. Mielőtt megjelent volna az internet, ezeket csak baráti összejöveteleken és turnékon emlegettük, küszködve a könnyekkel a sok röhögéstől. Ezért úgy döntöttünk, hogy néhanapján megosztunk a világgal pár ilyen ősi OFZE sztorit. A szereplők egy része bizony már nem is zenekaros, és a mai tizenéves tagok csupán hallomásból ismerik őket. De éppen az a célunk, hogy ők is büszkék legyenek az OFZE hagyományaira, amihez hozzátartozik, hogy megismerjék a csapat múltját. Mely nem volt éppen unalmas.
Az első részben egy 1997-es erdélyi történetet mesélünk: Rétyről hazafelé egyszer csak oldalra dőlt a busz alattunk…
Egy jónéhány éve, pontosan 2003 óta már az is hagyománynak számít hangversenyeinken, hogy saját magunk vezetjük fel számainkat, így a konferálás is tőlünk, rólunk szól. Minden évben megpróbáljuk átadni, mit jelent nekünk a zene, s egy-egy szám kapcsán az emlékeinkkel, élményeinkkel betekintést nyújtunk a zenekar életébe.
A XX. Szilveszteri hangverseny műsorközlő szövegének összeállításához Kálmán László barátom nyújtott ötletet és segítséget, amikor a La Grand Parade kapcsán elküldte nekem ezt a tőle már megszokott jó tollú memoárt. Mivel a konferálásban csak csipegettem a beszámolóból, úgy gondolom érdemes közzé tenni.
/Tóth Margó/
Várakozás: Galyas Gábor és Melega Krisztián az útszélen
Sok olyan zenekari szám van, melyek közül ha játszunk, akkor emlékek, közös történetek jutnak eszünkbe. Egyik ilyen szám is a most következő van Rooyen szerzemény. Sokszor játszottuk nagy sikerrel Erdélyben is. Az is lehet, hogy pont 1997 -ben is, mikor hazaúton lerobbantunk a busszal.
Történt ugyanis, hogy a megfáradt csapatunk úton volt hazafelé a Rétyi Fúvószenekari Fesztiválról, mikor még a román szakaszon megdőlt a busz, majd megállt. Kiszálltunk, és akkor láttuk, hogy felszántottuk magunk mögött az aszfaltot. A sofőrünk – Elek bácsi, aki még azért is ránk szólt, ha elhúztuk a függönyt – bemászott a ferde busz alá, és kielemezte a helyzetet: eltörött a hátsó híd egyik felfüggesztése, így hagytunk nyomot az úton…
A diagnózis egy komoly lépés a betegség felszámolásához, de kellhet hozzá műtő, asszisztens és sok esetben orvos is. A helyről, ahol bekövetkezett ez a baleset tudni kell, hogy egy szerpentines hegyi útszakasz volt. Jobbról erdő, balról legelésző tehenek. Ezen a tehénlepényes tájon elidőztünk vagy 10-12 órát. Voltak, akik megsimogattak szinte mindent. Még a köveket is, melyekről kiderült, hogy inkább csak megkövesedett tehénlepények voltak. És nem is voltak annyira megkövesedve, mint ahogy elsőre tűnt.
Viadal, háttérben a tehenekkel
Eközben a nagyobbak közül ketten – Vidákovics Zoli és Melega Krisztián – felkerekedtek , hogy a csapatnak valami frissítőt vegyenek. Tudtuk, hogy pár kilométerrel lejjebb kell egy falunak lenni. Turista magyarokként fel is vásárolták az összes üdítőt. Mind a huszonegynéhány üveg kólát és narancsot. Bár nem nagyon akarták nekik eladni, mondván biztos nem visszük vissza az üvegeket. Pedig azok visszaváltósak… Végül meggyőzték követeink őket, hogy nekünk ez sokat számít, mert egy jó ideje nem ittunk semmit és előre láthatólag nem is fogunk. Nem mellesleg pedig ennyi folyadékra negyvenen vagyunk…
Feltörekvő trombitás: Albert Zoli
Párhuzamosan zajlottak az események, ugyanis románul perfektül beszélő sofőrünk, Elek bácsi lestoppolt egy rotációs kapa vontatta kis traktor, és egy román szakival tért vissza, aki orvosolta a helyzetet, és segítségével közösen ráerőltettünk egy 32-es anyát a 34-es csavarra….ezen művelet cirka 5 órát és a fiúk összes erejét igénybe vette.
Közben pedig ami jólesett, hogy a magyar kamionosok szinte kivétel nélkül megálltak segíteni. Rajtuk, azaz rádiós központjukon keresztül tudtunk hazaüzenni az orosházi rádióba, ami segítségével tartottuk az itteniekkel a kapcsolatot. (hja kérem, akkor még nem volt mobiltelefon és mobilnet)
Öröm, hogy 2009-ben újra elutazunk a Rétyi Fesztiválra. De kedves szülők, nem kell aggódni! Mi sok mindent átvészelünk együtt, mint kis húgok és mint bátyuskák. És ez most sem lesz másként.
A fotók Melega Krisztián archívumából kerültek elő. A minőség pedig azért ilyen, mert akkor még sehol nem voltak a nagy felbontású digitális gépek. Ha valakinek akad otthon erről a mókáról fotója, küldje át és kitesszük.