Ez az idézet egy még ízlésesnek mondható Walt Disney mesének, a „Balu kapitánynak” a bevezető dala. Aki ismeri, az tudja, hogy kis hangutánzó szavakkal tűzdelt és mindig kicsal egy mosolyt a hallgatóból (legalábbis belőlem).
Indultunk mi is, és ennek a puszta ténye is látszott az arcokon változatos formában:
– Izgatottság: Milyen lesz? Ezen a héten is tíz fok alatt lesz a hőmérséklet?
– Idegesség: Vajon megbízható szer ez a Daedalon tabletta?
– Öröm: Ez szép lesz! Megint szabadság! De pihenni is fogunk?
Természetesen nem csak az utazók aggódtak, hanem (inkább) a szülők, családtagok is. Kimondatlanul és kimondottan egyaránt:
– „Vigyázzanak magukra!” – hallatszottak az intő szavak a búcsúztató tömegből. Erre egy rutinos zenész csak így válaszolt: – „Majd úgy alakítjuk!”
Ezt már tudjuk, nem sikerült mindig…

1. fejezet: Úton-útfélen

Június 7-én este 8 óra után pár perccel elindultunk a fehérorosz határhoz közeli Białystokba. Mire kényelmesen elhelyezkedtünk, már láttuk is a busz ablakából a szentesi TV tornyot. A közeli táj magával ragadott minket, amit a Teremtő technikai problémaként kivitelezett. A közel másfél órás pihenőt egy elpattant csőbilincs okozta, melynek következményeként felforrt a víz a buszban és a sofőrökben egyaránt. Kis szerelés után tudtuk folytatni utunk.

Az idő múlását jelezte, hogy két határállomáson is áthaladtunk.
A tervezett hosszabb megállót – Krakkó belvárosa – is letudtuk (Lacibá idegenvezetésével) délelőtt tíz órára, de még mindig késésben voltunk. Ezt csak tetézte a lengyel rendőrség kiváló munkája, melynek következménye 100 złotyis büntetés lett. A nyílt útszakaszon 60 km/h helyett 75-tel „száguldoztunk”.

Korábbi jogos félelmeink feleslegesek voltak, amik az időjárásra vonatkoztak. Érkezésünk után még a nap is kisütött… Orosházán meg esett…

2. fejezet: Megcselekedtük amit megkövetelt a Haza

Huszonhárom óra elteltével célba értünk, a lengyelországi Białystok 250 ezres városába.
Pihenésre volt idő, mert csak pénteken léptünk fel a megnyitón a többi rezesbandával, köztük örömünkre egy másik magyar zenekarral is. Menetzene és a közös számok szokásos káosza várt ránk a stadionban, ahol karnagyunk átvette a fesztivál emléktárgyait.

Másnap szintén meneteltünk és térzenét adtunk egy tó melletti szabadtéri rendezvényen két falu határában. De tudtuk, hogy a komolyabb fellépések még előttünk állnak. Erőre az este folyamán még szükség volt, mivel a kastélykertet idén is masírozva kellett megközelíteni, majd ezután pár számmal egyénileg is be kellett mutatkozni.

A kastélyban az utolsó nap délelőttjén is műsort kellett adni. Ekkor mi jellegzetes magyar darabokat adtunk elő, mint például az “Éljen a magyar!” gyorspolkát. Műsorunk a fúvósok között jól ismert Walters: Hootenanny című könnyűzenei számával zártuk.

A fellépésekről ennyit. Nem volt igazán megerőltető zenekarunknak, bár akadt olyan pont, amikor a nagyobb egyéni lelkesedés sokat lendített volna a közös munkán. Persze az érettségizők is jól jöttek volna.

3. fejezet: A szállás, magyar virtus és egyéb “nyalánkságok”

A szállás most is hagyott kívánni valót maga után. Ha fáradtak, pilledtek voltunk – és szerencsénk sem volt – egy frissítő zuhany helyett sokkolóan hideg fürdőt vehettünk. Oka, hogy a negyedik emeletre, ahol a zenekarunk egy része lakott a melegvíz nem mindig jutott fel.

Jó volt viszont az, hogy a tatai fúvószenekarral együtt voltunk elszállásolva. Erre gyorsan rájöttünk, mivel a dallamos lengyel nyelv mellett elcsíphettünk a folyosókon ízes magyar szavakat is. Kisebbek-nagyobbak a szobákban találkoztak a kollégákkal – nemes szándékkal – származzon is az határainkon belülről vagy kívülről.

Az ismerkedésekből kifolyóan sokszor mozgalmas volt a csendes pihenő. Erre kiváló példa a következő eset: A zenész egy külön faj – szokták mondani. No de nem annyira, hogy csak egy állatorvos tudna vele bánni. Pedig erre is sor került. Muntyán doki – aki lelkes szülő – végzett egy „fenék-be-avatkozást” egyik társunkon, aki foci közben a gyepen hagyta tomporának egy kis szeletkéjét. A pechsorozata a fenti kliensnek – akit nevezzünk csak D.-nek – akkor teljesedett be, amikor leesett a színpadról a koncert végén. S hogy a diszkrétséget elkerülje, mindezt kezében egy pár cintányérral vitte véghez. (Ez nem “cikizés”, csak egy újabb színfolt zenekarunk basszuskulcsos egén.

Nyugalom kedves szülők. Ez nem az első és szinte biztos, hogy nem is az utolsó eset. Pláne, ha figyelembe vesszük, hogy legalább ötévente leesik valaki a színpadról.) A portán fertőtlenítő után érdeklődő kirendelt tolmács (Misi) sem volt számunkra ismeretlen, tavaly is sokat segített. És a zenekar “személyi – utazó” tolmácsa sem változott Rovó Szilvia személyében.

A plusz segítséget – a helyi erőt – három hölgy jelentette. Név szerint: Ela, Ela és Ania. Ők nem csak kísértek bennünket, hanem bejöttek hozzánk beszélgetni és mulatozni is. Annyira, amennyire az időnkből tellett, összebarátkoztunk velük. Olyannyira, hogy első este elvitték a zenekar Öregjeit egy kulturált klubba. Itt hamar felleltük a sarokban lévő zongorát, és mivel éppen kéznél volt Feldmann „Pici” Tibor, (a zenekar legjobb billentyűse) egy rögtönzött kis koncertet adtunk. Az ismerkedés – úgy tűnik náluk is – jól sikerült, hisz már hazatértünk másnapján e-mail formájában jelentkeztek és küldtek képeket, amiket rólunk készítettek.

A hétvége közeledtét nem csak a megfogyatkozott złotyi, hanem a fáradtság is jelezte. A késések elkerülése érdekében a hatékony ébresztőről zenekarunk felnőtt tagozata gondoskodott. A folyósón – a kötelező ébresztőt megelőzve egy órával – dobokkal felszerelkezve ordítottuk: Aludj, aludj kedvesem! Aludj, aludj csendesen! A négy emelet csak úgy zengett. Ezzel a hangorkánnal csak a portásnő vette fel a versenyt. Úgy ordított velünk lengyelül (!!!), mintha számított volna, hogy mit mond. (Egyedül a Policja-t értettük.) Biztosíthatom Önt, hogy ekkor is nemzetközi hírnévre és sikerre tettünk szert.

4. fejezet: A Happy End

A hazaút gyorsabb volt, röpke tizenhét óra, ami főleg alvással telt. Indulás után 13 perccel a legelszántabbak is aludtak. A sofőrök (Tibi és Joci) – kiket nagyon szeretünk „magunkkal vinni” – kiemelték ezen idő alatti magatartásunk előnyeit, felhívva figyelmünket arra, hogy nem csak akkor kell csendben lenni, mikor alszunk.

Visszagondolva, ez tényleg egy összekovácsoló “zenetábor” volt. Kisebbek számára főleg. Jobban megismerték egymást és a társaság idősebb tagjait is. Kicsik és nagyok együtt megtanultak egy dolgot: Egy Banda! Egy Hang! Fontos próbatétel volt a zenekarnak ez az út azért is, mert a továbbtanulás jelentősen módosítja a jövőbeni felállást, szólamok összetételét. Munkára szükség lesz a jövőben is, de a helyzet bíztató.

A tatai zenekarral a kapcsolat fenn maradt, és információink szerint épségben hazaértek ők is. A magyarok túlélték a lengyel vendégszeretetet, de hogy a lengyelek túlélték-e a magyar portyát, hivatalosan még nem tudjuk. De erről legkésőbb a fürdővárosi fesztiválon hírt kapunk, mivel vendégünk lesz egy Białystokhoz közeli zenekar, aki a házigazda szerepét is betöltötte az EU tagországok zenekarainak hétvégéjén.