Elöljáróban annyit: az, hogy el kellett hagyni az Ifiházat, mindenkit megérintett többé vagy kevésbé. A sors úgy hozta, hogy erről két tagunknak is írhatnékja támadt, amolyan memoárként. És mivel mindkettő régen OFZE tag, így írásukat közzé is tesszük, hiszen másként látják illetve láttatják az elmúlt évek történéseit. Következzék először Tóth Margó, majd utána „hivatásos történetírónk” Kálmán Laca – művésznevén K. – szösszenete.

Búcsú a Háztól

Imádtam az Ifi házat! Egyrészt azért, mert én laktam hozzá a legközelebb, így három perc alatt odaértem próbára (természetesen a törvény szerint utolsóként), másrészt a hosszú évek alatt nagyon egymáshoz nőttünk. Amikor először felröppent a hír, hogy el kell költöznünk onnan, nem túlzás: összeszorult a szívem. No nem pont a rettenet dobozhangú akusztikát sajnáltam oly nagyon, hanem magát a kapcsolatot: nekem ott volt a helyem!
Karnagyunk kötődéséhez képest az én tizennyolc évnyi ragaszkodásom is eltörpül. K. Tóth László 1976-ban kezdett az Ady utcai épületben tanítani, sőt, amikor az a régi minőségébe lépett (Ifjúsági Ház), Ő, mint elektroműszerész szerelte be a kandelábereket, a villanyt – negyven évvel ezelőtt!

Az utolsó próba sajátos hangulatban telt: igazi „Egy Banda! Egy Hang!” voltunk, s ennek nem ártottak aprócska alkalmi változások sem (sőt!) – akár a Gössi induló egyedi megformálására, akár a nemes pozan szólam kiemelkedő szerepére vagy a katonás cintányér szólamra gondolunk. S mielőtt „don-kanyari menekülteknek” vagy hajléktalan rezesbandának nézne bennünket bárki is, kérem, ne feledjék, hogy a történet egy nagy múltú, három „Kiemelt Arany Diploma” minősítéssel rendelkező zenekarról szól. Továbbá le kell írnom, hogy a Művelődési ház tárt karokkal várt bennünket: korrekt próbalehetőséget, s a hangszereknek, kottáknak elegendő raktárhelyiséget kaptunk. S ha történetileg is hű akarok lenni, a Petőfi Művelődési Központba is haza mentünk, hiszen 77 éves történelmünk alatt nem először lett a kultúra háza az otthonunk.

Tóth Margit

Rajzfilmfigurák egy városi képregényben

… és végre van időm megírni ezt a beszámolót is. A billentyűzeten a “gombokat” határozottan nyomom le. Tudom és érzem: az erő velem van! De nem csak nekem van ilyen fizikai képességem, hanem azoknak is, akikkel alig három órája pakoltam a színpadunk elemeit. Egyikünknek sincs égszínkék cica nadrágja és izom pólója nagy “S” betűvel a mellén, vagy tűzpiros köpenye. Mégis szuperhősök vagyunk a magunk módján. Mi, a zenekari tagok és a szüleink.

Átlagos, hőségriadós napon csörrent meg a telefonom. Laci bá, a karnagy hívott, pakolni kell. Költözünk. Tudtuk, hogy bekövetkezik, de hogy pontosan mikor, és hogy ilyen viharossággal azt nem.

Az ifjúsági házban próbáltunk már hosszú évtizedek óta. Teljesen belaktuk a területet. Felkészültünk itt kiemelt aranydiplomákra, egyszerű térzenére, külföldi utazásra. Ismertük már az épület minden szegletét (ki jobban, ki kevésbé). Láttuk a termeket már naplementéig tartó próbák homálya mellett épp oly sokszor, mint a felkelő nap fényénél, vagy éjszakai sötétségben az ország-, és világjárásunk során.
Kétségtelenül karnagyunk tájékozódott ott a legjobban. Társadalmi munkában építette a kor vívmányát, a Közösségi házat. Kandelábert betonozott, és szakmájában is képviselte a dolgozó népet. A próbatermünk akusztikája egy nyerges vontató platójának hangzásával vetekedett és néha kicsinek is bizonyult, de tudják: “Kicsit sárga, kicsit savanyú, de a miénk”! – volt.

Az utolsó darabot – Gössi induló – harsonásunk, Lászlóffy Arnold vezényelte, miközben Laci bá az ütős sort erősítette cintányérosként.
Régi-új helyünk a Petőfi Művelődési Központ lett, ugyanis visszafogadott minket Gonda Géza igazgató úr. Az első próbán már túl is vagyunk. Nem volt nagy felhajtás. Érezhetően kevesebb érdeklődő volt azon a hétfői napon, mint mondjuk a Titanic vízrebocsátásakor, vagy az égő orosházi malom lángjai körül. De ez nem is erről szólt. A hősök a hangszereket és a bútorokat fogták, vitték, szervezték és most már használják, az új helyen. A pakolást sikerült (megint) eredményesen lebonyolítani. Bízunk abban, hogy ha helyünk véglegesen kialakul, ott is olyan sok dolgot érünk meg és át, mint az ifiházban.

Utolsó próbán készült képeinkkel pedig emléket állítunk a dicső múltnak és nyitjuk az új fejezetet zenekarunk életében.

Az író “K.”, aki leélt ott bő kilenc évet…