Az előző részek tartalmából: útra keltünk öt napos turnéra Zombára, mely sok izgalmat hozott. Játszottunk Tengelicen, halászlevet ettünk Bogyiszlón, IV. Bográcsfesztiválon vízifociztunk, ugrálóváraztunk és még a habpartyba is becsatlakoztunk. A napsugarak ellen napszemüvegekkel és kottákkal védekeztünk, hiszen szabadtéri koncertjeink  is voltak.

Elöljáróban: részt vettünk a Bukovina fesztiválon és visszaindultunk Orosházára. Már le is zártuk a twitteren az utat, amikor hirtelen egy váratlan esemény következett be. Ekkor történt, hogy….

Most következik a Testvérvárosunk Zomba című beszámoló harmadik része.Az utolsó naphoz érkeztünk a zombai beszámolónkban. Ezt a vasárnapot talán könnyebb lesz összeszedni annak ellenére, hogy már eltelt egy kis idő azóta. A korábbi napokat azért volt bonyolultabb lejegyezni, mert annyi program volt és olyan sok mindent csináltunk, hogy néha fejtörést okozott, hogy az adott poén és esemény például csütörtökön vagy pénteken esett meg. Vasárnapról tudtuk, hogy reggeli után egy kis ejtőzés, majd buszba pakolás vár ránk, és persze a kihagyhatatlan ebéd. Délután pedig irány Bonyhád és a Bukovinai Találkozások, mely egy nemzetközi folklórfesztivál.

A fesztiválon majd egy órát játszottunk, és népies dallamokat idézve szórakoztattuk a nagyérdeműt. Természetesen azért fűszereztük “klasszikus” térzenei számokkal is ezt a koncertet.
A műsorunk végeztével vártak minket a szervezők egy kiadós vacsorával, majd búcsút vettünk Szűts Sándortól Zomba község polgármesterétől, aki ide is elkísért minket. Kontra Tibi ráadta a buszra a gyújtást és indultunk Orosházára. Valamikor ilyenkor jelentkeztem be a twitteren, hogy “A második turnénak is vége. Ötödik nap végén irány: #orosháza” Ekkor úgy gondoltam hogy már nem lesz szükség a mobil internetre. De ekkor tévedtem egy nagyot…

A klíma lehűtötte a buszt és a jóllakottság már mindenkit – szerencsére a söfőrünket nem -“kaja kómába”  húzott. Mint szokott lenni a nevetgélések elhalkulnak és tudnak rendesen dolgozni a sofőrök (hasonló eset ezen bejegyzés negyedik fejezetében olvasható).

Baját elhagytuk, kellemesen pihentünk. Ám durranás és a rázkódó busz mindenkit a valóságba rántott.

Az eset  vegyes stílusban lejegyezve:

Szenzációhajhász:
Egy hatalmas durranás, majd a busz  elkezdett rázkódni és dobálózni. Nagyon megijedtünk és féltünk, még egy napot kell közösen eltöltenünk. A lerepülő gumik közül a mögöttünk haladó Kovács és Tóth páros autójának szélvédőjét is eltalálta egy darab. Személyi sérülés nem történt, de az ilyedségtől valószínűleg egy pár nappal rövidebb lesz Tóth Linda élete. (Kovács Péteré nem, mert ő ekkor aludt… “kaja kóma”)

Tárgyilagos:
Kontra Tibor (a Bajnóczy Trans söfőre) a durrdefekt után a buszt “megfogta” és biztonságosan, személyi sérülés nélkül az út szélére parkírozta. A bal hátsó kerekének -azon belül is a belső kerekének- defektjét tudomásul vette, és némi mérlegelés után megindult a műszaki mentés. Mindeközben az utasokat folyamatosan tájékoztatta a felelősen viselkedő -néha szentségelő – sofőr.

Teátrális:
Féltünk, hogy most is kevés lesz a folyadékunk, mint 1997-ben. A lemenő nap cirógatta a kukorica táblákat, és a hazai kenyér bölcsőjét a magyar termőföldet.  Meg is rohanták fiatal csikóink a búzatarlót és egy focimeccsbe kezdtek, míg a lányok egy tűzpiros pléden múlatták értékes perceik. A bíborvöröses-narancssárgás gyengélkedő napsugarakat csak az elakadást jelző háromszög és a kék kezeslábasban izzadó sofőr homloka verte csak vissza. Mindenkit a nyugodtság járt át, pedig tudtuk, hogy nincs a buszban csak egy emelő, ami kevés, hogy a defektes gumit kivegyük. De szerettük egymást.

Túlzó:
Már-már kezdtük feladni, mikor eszünkbe jutott, hogy a mögöttünk parkoló Kovács Péterék autóját igénybe lehet venni, és kérhetünk a környéken élőktől még egy emelőszerkezetet. Melega Krisztián csatlakozott a párhoz, és nekiindultak a világnak. Három OFZE-s az egész világ ellen. Nem volt szinte olyan ház, ahova nem csengettek volna be, nem akadt olyan utca, ahol nem parkoltak volna le az útszéli susnyásba. De őket egy éltette: az éhhalál torkából kiabáló zenész csapat, kik minden bizodalmukat beléjük fektették. Én nem tudom, nem éltem akkoriban, de szerintem Mátyás király sem tett meg álruhában annyi kilométert, mint amit eme nemes emberek, csak a célért, az “Egy banda, egy hang” gondolatiság érdekében.

Reálisan:
Mi, nagyobbak felajánlkoztunk segíteni, és a kisebbeket az út széléről letereltük. Járatos buszok kivétel nélkül megálltak, még úgy is, hogy tele voltak utasokkal. A nehézség az volt, hogy a busz bal hátsó kerekei közül a belső durrant el, ezért bizonyult kevésnek az egy olajemelő. Szerencsénk volt most is. Jelinek Zsolt egy pécsi autóversenyről tartott Orosházára és megállt nekünk segíteni. Persze nem pusztán még egy segítő kézről beszélünk ezesetben, hanem arról, hogy ez a szakmája, és ebből kifolyólag egy komplett szervízkocsival érkezett. Amiben megtalálható volt például még egy emelő, és csupa olyan szerszám, mely a munkálatokat lerövidítette.
A mentés belátható időn belül befejeződött, azonban a busz nem volt kifogásolhatatlan állapotban. Biztonságosnak biztonságos volt, ezért nem is kért cserebuszt a sofőr, csak kicsit lassabban mehettünk. (Ti.: a légrugó is megsérült a defekt következtében). Épségben és egészségesen, ám fáradtan érkeztünk haza éjfél után picivel Orosházára. A hazaúton történtek pedig egy újabb színfolt zenekarunk basszuskulcsos egén, melyről még sokat fogunk nosztalgiázni…