A gyülekező időpontja adott volt azonban néhányan a jól bevett szokás szerint később érkeztek meg. Közéjük tartozott zenekarunk „first lady-je” is aki ugyancsak velünk tartott. (Újdonsült történetírónk saját családját kritizálja eme hangnemben, így ez megengedett neki. -A szerk.) Miután mindenki megérkezett problémák adódtak, ugyanis nem volt elég hely a buszon. Ezzel a problémával számoltunk, így a már várakozó kisebb járműbe  kényszerült át néhány zenésztársunk. Mindezek után útba vettük Békéscsabát, és annak sportcsarnokát, ugyanis uticélunk  – a zenekar történetében már nem először – a Csabai Kolbászfesztivál volt.

Időben odaértünk,  így marad időnk kicsit szétnézni a vásárban. Az éhesebbek rögtön a sósperecárushoz siettek, a többiek búcsús szokás szerint az édességárusokat és a kürtőskalácsost rohamozták meg. A nézelődés során egy-egy fotóra is készült, azonban a fényképezés helyett a kolbász- és sajt kóstolónak szenteltük az időt.

Eközben megérkeztek a sörpadok is amiket berendeztünk a magunknak megfelelő módon. Ezt még egy egymás közötti gyors csipeszosztás (a nagy szél miatt) követte, és amikor már mindenki elrendeződött, a hozzánk kirendelt szervező megkért minket, hogy játszunk egy indulót, mivel az ő hangja kevés lesz a közönség toborzáshoz.
Először úgy tűnt hogy az zenekar hangja is kevés… Később azonban egyre több ember állt meg a téren – meglepetésünkre viszonylag sokan voltak annak ellenére, hogy hétköznap volt és a fő attrakció, a kolbászgyúrás sem erre a napra esett – különböző kolbászokkal felrakodva, mintha nem ismernék a közmondást miszerint „több nap mint kolbász”.

Az első szám után elhangzott néhány szó a 80 éves  zenekarunkról, történetéről és a jelenlegi tényekről, miszerint legfiatalabb tagunk 10 éves valamint a legidősebb karnagyunk akinek a korát azonban már nem árulta el a hölgy .

Bizony többen sejteni vélték a pálca tulajdonosának életéveit, hiszen ismerték őt jól. Ebből hamar kiderült, hogy a rákóczitelepi nyugdíjasok is ellátogattak a Csabai Kolbászfesztiválra. S, ha már eljöttek, akkor “szurkoltak” földieiknek, azaz nekünk. Nem egyszer lehetett hallani az “éljen Orosháza!” felkiáltást.

Külön szimpatizánsa volt Sóki Dóra ütős kolléganőnknek, aki szintén telepi. Kiderült az is, hogy a szomszéd házaspár is ott tapsol nekünk (vagy csak Dórinak) a közönség soraiban. Épp ezért érintette meg őket az a technikai malőr, mikor épp a “szomszéd lányka”  ejtette le darab közben a cintányért. (Szerencsére a mélyrezek szólójától nem lehetett nagyon hallani.) A probléma az volt, hogy a cintányér bőrszíja elszakadt. Mielőtt még megsajnálták volna az utcabéliek a fiatal zenészt egy rutinos rezes szólt nekik, hogy ez bele fér, hiszen van, aki pofára esett már ezzel a hangszerrel.

Az időjárás nem volt épp megfelelő számunkra, a kották csak repültek, dossziék szakadtak a néha erősen fújó szélben, de áthidaltuk a problémát és semmi fennakadást nem okoztak ezek az apró incidensek. Játszottuk is sorban a könnyű és komolyzenei darabokat egyaránt majd műsorunk végét Strauss Éljen a magyarjával koronáztuk meg.

A térzenének vége, utolsó hang is eljátszva, hangszerek összecsomagolva. Vendéglátóinktól kaptunk két tálcányi -bármilyen meglepő – kolbászos kenyeret, ami világbajnoki részidőn belül fogyott el. Miután mindenki megette a maga szendvicsét a buszunk felé vettük az irányt, szépen bepakoltuk hangszereinket és búcsút vettünk a nagy emberforgatagtól.

Még el sem értük az áthúzott Békéscsaba táblát, a busz érdekes hangokat adott ki magából, a sofőr azonban megnyugtatott mindenkit, hogy nincsen semmi probléma csak túl gyorsan fogy a gázolaj, mert valószínűleg a vezeték ami egy zárt rendszert alkotna, valahol szétcsúszott. Később azonban kiderült, hogy nemcsak szétcsúszott hanem el is tört, de sofőrünk a felüljáró aljánál megállt és kézbe vette az irányítást. Röpke negyed óránkba telt míg  megjavította a rendetlenkedő csövet, majd folytathattuk tovább utunkat az orosházi kultúrház Előd utcai bejárata felé….