Elérkeztünk a negyedik, és egyben utolsó ott töltött napunkhoz, ami ismételten korán és egy „kicsivel több” gyomorgörccsel kezdődött. Ugyanis izgultunk, mert ez volt a nagy nap, amikor megmutathattuk, mit is tudunk igazán. Svájci gúnyánkkal a hónunk alatt indultunk reggelizni, vissza már nem jöhettünk a bunkerbe. Amint megérkeztünk , hiperszuper gyorsasággal kellett lepakolnunk, mert megtanultuk, hogy itt nincs késés, a reggelit mindig időben kell elkezdeni, és mi éhesek voltunk, meg persze üres hassal a zenész sem az igazi.

Ezek után egy óriási idő-űr fogadott minket, hiszen még csak fél 8 körül járhattunk, de mint megtudtuk a következő kötelező időpont  az ebéd volt fél 12-kor. No mihez kezdjünk.

Szerencsére volt nekünk egy Mónikánk, – frau Lángos – aki felajánlotta, bejuttat minket a templomba, ahol megnézhetjük a többi zenekar fellépését. Sokan éltek ezzel a lehetőséggel, de volt aki inkább fogta magát , és elment a nagysátorba, vagy éppen az öltözőben lévő kispárnákon szétterülve folytatta a reggel félbehagyott értékes alvását. Ezalatt Mónika arról is gondoskodott, hogy nehogy megéhezzünk: szerzett nekünk gyümölcsöket, rágcsálnivalót. Ezért (is) nagyon hálásak vagyunk neki.

Zenekar igazodj!

Elérkezett az ebéd, majd az öltözés ideje. A görcs ott belül egyre csak növekedett, az idegesség ragályos volt. Egy félórás befújópróba után elindultunk a menet helyszínére. Megnéztük pár zenekar vonulását, és bizony láttuk, itt és most nem lazázni. Katonás rendben vártuk, hogy elindulhassunk. Lacibá szigorúan végignézte mindenki ruháját, és tamburmajorjával állítgatta a sorokat sakktábla szerűen. Ekkorra a feszültség már a tetőpontot verdeste, főleg mikor az egyik svájci katona – aki a zsűri tagja volt – karnagyi jelentés után szúrós szemmel végigmustrált bennünket. Álltunk mint a cövek, senki meg sem moccant. Majd végre jöhetett a beütés, és a Zrinyi indulóval katonásan és határozottan megtettük a kötelező távot. A  helyiek végig ujjongtak. Azt már sosem tudjuk meg, hogy az öröm nekünk, a zenénknek, vagy az általuk jól ismert egyenruhánknak szólt, melyet tőlük kaptuk ajándékba pár éve. A végeredmény 80 pont lett a 100-ból, amivel nagyjából meg is voltunk elégedve . Ezután megnéztük a hollandok menetét is, ami a mazsorettesekkel és különböző fúvós mutatvánnyal igazán kiemelkedő látványt nyújtott.

Templom

A menet után nem sokkal következett a megmérettetés második felvonása, a Templomi hangverseny. Örömmel láttuk, hogy az eddigi fellépőkhöz képest nekünk van a legnagyobb közönségünk. 15.47 -kor megfújtuk a hangszereket – mint írtuk, itt egy percet sem lehet késni – és 20 perc múlva végeztünk is. Elégedettség jellemezte az arcokat, pedig a minősítés még csak most következett.

A zsűri elnökével egy külön terembe vonultunk, ahol elláttak minket dicséretekkel, jó tanácsokkal és építő kritikákkal is. A tolmácsolásban ismét Mónika volt a segítségünkre. Sok minden elhangzott ,amit már mi is tudtunk, de úgy véltük, érdemes volt megmérettetnünk magunkat és egy idegen ország zenei szakemberétől hallani hogyan is játszunk.

Az esti előadáson mi kaptuk azt a megtiszteltetést, hogy a veterán felvonuláson, és az utána lévő koncerten szórakoztassuk a közönséget. A tömeg nagy volt, sokan az asztalon táncoltak, és mivel a zenei versenyt a Hollandok nyerték, szerfölött jó kedvük támadt. Tulajdonképpen mindegy volt nekik, hogy mit játszunk a színpadon, mindenre táncoltak. A vacsorát a Hollandokkal és a vendéglátó zenekarral költöttük el, ahol mindenki elénekelte a saját himnuszát. Csodás pillanatokat éltünk át, majd jött az ajándékozás. Mi egy Esz-tubát kaptunk svájci vendéglátóinktól, amit itthon Molnár Sanyi kegyeire bíztunk.

Hol a kulcs?

A bunkerbe vezető úton már mindenki vidám volt, énekeltünk, nevettünk, érezhetően oldódott az egész napos feszültség. Persze egy OFZE turné sem lenne igazi egy kis galiba nélkül. Amint bejutottunk a bunkerbe mindenki rohant a fejünk felett lévő iskolába (ugyanis ott kaptunk fürdési lehetőséget), hogy végre lemoshassa a nap fáradalmait. És ekkor jött a nagy kérdés : Hová lett a kulcs?

Óriási keresésbe fogtunk. Feldúltunk mindent, általános ruházat és táska ellenőrzést rendeltek el az “öregek” mindenkinél, és kihallgatást tartottak, ki mikor tusolt előző este, mit tud az ügy körülményeiről. Még a kinti bokrokat is átnéztük, de sehol semmi. Gelegonya Vica és Tóth Linda még a szemben lakó gondnok nénit is felkeltette – elmúlt este 10, csak jelzem – egy kis ajtón dörömböléssel, nem-e megtalálta? De tőle is csak annyit tudtunk meg, hogy drága mulatságot űzünk, hisz a kulcs az egész iskola minden ajtaját nyitja, így értéke annyi, mint egy karnagyi pálcának (mert ugye az felbecsülhetetlen).

Amikor a helyzet kezdett kilátástalanná válni, és éppen azon voltunk, hogy feladjuk, eszünkbe jutott, hogy a legbiztosabb és egyben legnyilvánvalóbb helyen nem kerestük : Laci bácsi zsebében. A dübörgés óriási, szinte elviselhetetlen hangja ismét felkeltette a szomszédban lakókat, pedig ez nem volt más, mint a megkönnyebbüléstől leeső kövek zöreje, amint elhagyták a szívünket, s leérkeztek a földre. A kulcs ugyanis karnagyunk nadrágzsebének legalján lapult.

Ez a nap nem is lehetett volna ennél izgalmasabb. Az este további részét beszélgetéssel töltöttük a bunker előtti lépcsőn, de volt aki kidőlt a fáradságtól, és inkább az ágyat célozta meg.
Fejünket a párnára hajtva , újragondolva a nap eseményeit ,csak a felettünk lévő ágyrács, avagy a plafon választott el attól, hogy boldogságunktól felvillanyozva ismét talpra ugorjunk, és örömtáncot járjunk. Nyugodtan kijelenthettük, hogy igen is helytálltunk, kitettünk magunkért, képviseltük az országot, a várost, és saját magunkat egyaránt.

Már csak egy feladat maradt hátra : épségben haza érni… De az még a jövő zenéje volt… Pontosabban az OFZE zenéje.