Az orosházi K. Tóth László nyugdíjas zenetanár, karmester kapta az Orosháza Városért kitüntetést a város újratelepítésének évfordulóján. Az orosházi fúvószenekar meghatározó egyéniségét ebből az alkalomból választotta a Beol.hu a hét emberének.

(A Beol.hu szerkesztőségének engedélyével a teljes interjút leközöljük. Csete Ilona írása…)

– Karnagy úr! Hisz a számmisztikában?

– Nem, de napjainkban sokat számolgatok, számvetést is készítek. Van miről.

– Számoljunk együtt: hány éves, hány éven át volt zenekari tag, mennyi ideig dirigálta a fúvósokat? Hány gyermeke, unokája van, s közülük hányan választották a hangszeres tanulást, kiből lett fúvószenekari tag?

– Családunkban életforma a zenélés. 69 éves vagyok, 55 éven át voltam az édesapám által alapított fúvószenekar tagja, harminc éven át karnagya. Tavaly, a szilveszteri hangversenyen köszöntem el és adtam át a karmesteri pálcát utódomnak. Három gyermekem mindegyike zenél. Tagjai is voltak a fúvószenekarnak. Ma már csak Péter fiam játszik ott. Boldog nagyapa vagyok, Emese unokám vadászkürtön játszik, Tímea trombitás, Lilla fuvolista, a legkisebb, Csaba öt éves, de már remekül vezényel. S ha már a számoknál tartunk, elárulom, az orosházi zenekar Magyarország harmadik legidősebb fúvós együttese, 82 éves. Büszkeséggel tölt el, hogy én vagyok az a karnagy, aki a leghosszabb ideig dirigálhattam egy ilyen fúvós társaságot.

– Milyen dirigens volt?

– Következetes, szigorú. A zene olyan, mint a matematika, a 2×2 az négy, nem lehet mellébeszélni. A zenekarban nem lehet melléfújni. Mindig a pontosságra kell törekedni. A szakmai elvárások mellett én nagyon szerettem a fiatalokat. Családomnak tekintettem a zenekart.

– Tanított a zeneiskolában 29 éven át. Melyik volt könnyebb: ez a munka, vagy a zenekar vezetése?

– Élmény volt az eddigi életem. Ezt nem lehetett munkának tekinteni. Egyedül neveltem ki a zenekar rézfúvós tagjait. Tizenhat növendékemből lett művész, tanárember. Mellettem dolgozott Csernai Lajos, aki a fafúvósokat tanította. Sokat dolgoztunk pedagógusként. Karnagyként viszont olyan voltam, mint egy hadvezér, a zenekar előtt mentem. Amikor a Balatonban játszottunk, ott is elsőként merültem vízbe.

– Ennyi fiatalt hogy volt képes összetartani?

– A gyerekek családi háttere is kellett ehhez. A szülők sokszor elkísértek bennünket koncertezni. Emlékszem, amikor Szigligetre mentünk, a busz után autókonvoj szegődött. Apukák és anyukák főztek nekünk, hamisítatlan családi hangulat volt ilyen alkalmakkor. Egyszerre voltunk muzsikusok, családtagok, barátok.

– Hogyan emlékszik az utolsó fellépésükre, a 2011-es szilveszterre, a búcsúra?

– Beláttam, a végletekig senki sem bírja. Ennyi idősen már itt is, meg ott is fáj. Ahogyan a búcsú is nagyon fájt. Ezen a hangversenyen is készült DVD-felvétel. Amikor itthon megnéztük az unokákkal, ők mondták: „Papi, nézd! Milyen jó, mindenki vidáman játszik!” Számomra ez a legfontosabb, így maradnak meg ők az én jó emlékezetemben.

– Amióta letette a karmesteri pálcát, csendesebbek a napjai, hetei. Mivel tölti szabad idejét?

– Rendezgetem a kottatáramat. Kertészkedek a ház körül. Újra ecsetet vettem a kezembe, rajzolok is. Szenvedélyesen gyűjtöm a régi rádiókat. És elárulom: újra és újra hallgatom a fúvószenekar élő koncertfelvételeit. A hiányérzetemet ezzel pótolom.

K. Tóth László 1943-ban született Orosházán. Édesapja hivatásos tűzoltó volt. Az általános iskolát Orosházán, Budapesten, Békéscsabán végezte. A Táncsics gimnáziumban érettségizett. Elektroműszerésznek tanult. Hivatásos zenei pályája 1976-ban kezdődött, amikor meghívást kapott az orosházi Liszt Ferenc Zeneiskola igazgatójától rézfúvós tanári állás betöltésére. Ezzel élete nagy álma vált valóra, hiszen hivatásosan is a zenével foglalkozhatott. Akkor már évek óta koncertmestere volt a tűzoltó-zenekarnak, melynek alapításában édesapja is részt vett 1929-ben.