Évfordulókban bővelkedünk mostanában. Tavaly rendeztük a 20. szilveszteri hangversenyt, Laci bácsi a közelmúltban érkezett 25 éves karnagyi jubileumához, most pedig a megalakulás 80. évfordulóját ünnepeljük. 2009. október másodikán, az ünnepi hangversenyt megelőző órában egy kiállítást nyitottunk a zenekar történetéről. A tárlat még most is megtekinthető, a megnyitót pedig ide idézem.

A folyosón csak zsongás hallatszik, a hangszerek bemelegedve, összehangolva pihennek a hangversenyig. Először Rózsa Zoli mindig derűs, nyílt tekintetű arca tűnik fel az intézményvezetők között. Bár természetesen a művházban vagyunk, a múzeum is házigazda, mivel szakemberei rendezték be a helyiséget a fotókból készített tablókkal, egyenruhákkal, tárgyi emlékekkel.

Sorra jönnek szép egyenruhájukban a nyáron nagyot nőtt gyerekek, meg a régi cimborák. Kinek-kinek szevasz vagy puszi, pár szó a hogylétről meg az estéről. Alig néhány perc választ el ez öt órától, elnökünk, Muntyán Doki is közelít. A finisben öles lépteit kicsit lelassítja, udvariasan terelgeti a VIP tagságot kiemelt helyükre. Kiszabadul belőle egy kontroll nélkül maradt mély sóhajtás, s lopva irányít egy pillantást a még talán utolsó pillanatban is korrigált szöveget rejtő mappájába. Ismerős érzés. Elsőnek megszólalni a legnehezebb.

Miniszteri köszöntőt kapunk, nem is akármilyet. Varga Zoltán szavai ünnepi mondatokba szedve kedvesek, szépek, jólesőek, néhol még pironkodásra is késztetnek. Méghogy menuhini magasság! Esetleg a szívünkben. Bár, ha belegondolok, nekem is a saját gyerekeim a legszebbek, Laci bá szerint mindig mi hozzuk el a pálmát, így még őszinte is lehetne földinktől ez a túlzás. Hogy öregebbek vagyunk, mint a zenei világnap? Atyaisten, tényleg, erre nem is gondoltam.

Németh Béla, a polgármester folytatja a sort. Nemcsak a zenei világnaphoz, hanem a nyolcvanadik évforduló miatt az idősek világnapjához is kapcsol bennünket. Mennyivel szebben szól ez így, mint a sokat elsütött De öreg zenekar vagyunk, nem is látszik rajtunk… Eközben egy-egy erre vetődő pillantás gazdáját üdvözlöm én is csendben: Pál Gyusziékat, akik Erdélyből, Barcaújfaluból jöttek idáig, hogy velünk ünnepeljenek. Istenem, hány éve nem láttam már őket! De itt van Zombáról Toláczi Józsi, aki a hagyományőrző táncosok Laci bája, és testvérvárosunk vezetője, Szűcs Sanyi is. Csodás, kedves ember. Ha újra látjuk egymást, mindig lekapja szemüvegét, puszit ad, úgy bókol, mint egy lovag és megölel, mint egy jó barát.

A mikrofonnál szereplőváltás. 52 éve, amikor bekerültem a zenekarba, még én voltam a „Kis K. Tóth” – így kezdi karnagyunk, Laci bá, vagy csak úgy magunk közt nevezve, az Öreg. Az imént még katonásan, izgalmát rezzenéstelen arccal leplezve állt a díszsoron. Bizonyára fejben végigvette a darabok kritikus ütemeit. Félszáz zenész élő játékát készül vezetni a telt ház előtt. Most a kezdetekről beszél, s már egészen mást látni a tekintetében. Mélyről, szívből szól azokról, akiket mi csak képeken láthatunk. Nem mondja ki, de nem is kell, mindannyian tudjuk, ez a zenekar az élete. Nagyapja alapító tag 1929-ben, majd Szabó Mihály után édesapja lett karnagya az akkori tűzoltózenekarnak. Mintegy örökül hagyta fiára a vezénylőpálcát már bő huszonhét éve. Fiai, unokái is itt vannak közöttünk. Nekünk hangszerel, írja a kottákat több, mint szépírással, és megjavít egy-egy szoruló billentyűt vagy horpadt csövet is, ha kell. Tanít kürtön, trombitán, tenoron, harsonán, tubán is. A zeneiskolában tőle tanultam játszani, furulyán kezdtem nála már vagy huszonnégy éve, aztán rezes lettem, s utam egyenesen a trombitasorba vezetett. Első szólamtársaim egyike, Balázs most egy másik kontinensről üzent. Azt ígérte, a százévesre eljön. Úgy legyen! Most itt, a megnyitón köztünk van Mészi és Orsi, akik zenekaros szerelemből alapítottak családot, eljött a már őszülő Zsóri Pisti és a légi mentős Szilágyi Misi is, hogy csak azokat említsem, akik zöldfülű koromban már nagyok voltak.

Rövidesen elcsattan az utolsó taps, s az aktív zenészek új fotóhoz pózolnak az Árpád-kertben. Kicsit fáj a szívem – az ugyanott készült ’89-es képen még ott állok az első sorban. Hagyok pár sort az emlékkönyvben, váltok néhány mondatot régi szülőkkel, gyermekből ifjúvá cseperedett tanítványokkal. Aztán pici lányomat magamhoz ölelve a székek felé vesszük az irányt. Köszönünk a szépkorúaknak, akik botra támaszkodva is eljöttek ünnepelni, emlékezni. A jövő generációját látván igazi öröm csillan szemükben. Büszkén mutatom nekik kisfiamat is, a mamával karnyújtásnyira lépcsőzik fáradhatatlanul. Elnézem a többi szülőt is – büszkék szárnyaló gyermekeikre és lelkesek, pedig rendre egyenruhát vasalnak, furikáznak ütőhangszerekkel és kottaállványokkal, székeket pakolnak, dobogókból színpadot rendeznek, árulják a DVD-t, a szereplésekhez igazítják a családi programot, akár nyár van, akár október huszonhárom…

Lassan hat óra, gyülekezik a közönség. Számolatlanul jönnek régi zenekarosok is családostól, vagy hangszerestől. Az esti koncert ráadása egy közösen játszott darab, a 46. császári és királyi gyalogezred díszindulója Müller János tollából. A cím leírásától most tartózkodnék egyes helyesírási viták miatt, de talán emlékezni fogunk rá 20 év múlva is, hogy a régi bordó indulóskönyv szerint a piros kilences volt az. Én meg arra, hogy a kisgyermekes anyukák esti teendői mellől odaértem a rég játszott trombitaszólós indulóra, és boldog voltam. Istenem, de boldog!

A BEOL galériáját ide kattintva érheted el!

A hangverseny megrendezését a Művészeti és Szabadművelődési Alapítvány támogatta.